A vaskapu előtt

A kordé nehéz fémabroncsai csikordultak a kavicsos úton, amint befordultak a bírói udvarház magas, kovácsoltvas kapuja elé. A komor kőfalak tövében két szúrós tekintetű hajdú állta útjukat, kezükben súlyos lándzsákkal. A légkör fojtogatóan puskaporos volt; a birtok lakói láthatóan rettegve figyelték egymás minden mozdulatát.
Borda szorosabbra fogta a gyeplőt, bütykei belefehéredtek a szorításba. Gyomra összerándult a feszültségtől, szemei óvatosan pásztázták az őrök fegyvereit.
– Nem tetszik ez – mormogta szaggatottan, szinte alig mozdítva a száját.
– Csak nyugalom – suttogta vissza Mirella. Bár a félelem benne is hideg nyilallásként futott végig a fegyveresek láttán, arcára nyomban álszent, nyájas mosolyt erőltetett.
– Megállni! Kik vagytok, s mit kerestek a tekintetes bíró úr birtokán? – lépett eléjük az idősebb hajdú, gyanakvóan végigmérve a kordé tartalmát.
– Áldás az úrhatnám házra! – csicseregte Mirella halkan, de határozottan. – Híre ment a vidékünkön a méltóságos úr kórjának. A fenyvesek mélyéről hoztunk ritka balzsamot, amely egyetlen cseppjével elűzi a gyötrelmet.
Az őrök egymásra néztek. A bíró tombolt a fájdalomtól az elmúlt napokban, így senki sem mert kockáztatni. A nehéz kapu nyikorogva kitárult, s a szekér lassan begördült a feszült udvarra.