A kapzsi bíró völgye

A fenyves sűrűje lassan ritkulni kezdott, ahogy a kordé szekérútja felkapaszkodott az erdő széli magaslatra. A hűvös árnyak mögött feltárult a napfényben fürdő szomszédos völgy, amelynek közepén takaros, mégis gőgösen elkerített udvarház pöffeszkedett. A kapzsi bíró birodalma volt ez, aki a környékbeli pletykák szerint még az utolsó rézgarast is kipréselte a szegény jobbágyokból.
Mirella előhúzta a táskájából a mészégető öreg apró gyantagombócát, megforgatta finom ujjai között, majd hamiskás mosollyal Borda felé fordult.
– Látod, barátom? Az erdő népe a szívét adja, míg a fenti úr valószínűleg arannyal tömi a párnáját, mégis éjjelente a haláltól retteg – jegyezte meg könnyedén. – Azt csicsergik a madarak, hogy a bíró uraság hetek óta különös nyavalyára panaszkodik, s vagyonokat fizetne bármilyen varázskenyőcsért.
Borda halkan felmordult, s fél kézzel megerősítette a gyeplő fogását. Pontosan tudta, mi következik ilyenkor: Mirella varázslatos „gyógyfőzetei” zömmel erdei mézből, tiszta forrásvízből és némi kormos fűszerből álltak, ám az áruk mindig megegyezett az úrhatnám szipolyozó legutóbbi adószedésének összegevel.
– Itt az ideje, hogy a tekintetes úr tárcája is átessen egy alapos tisztítókúrán – kacsintott a nő, s elégedetten igazította meg a szoknyája redőit. A kordé csikordulva megkezdte az ereszkedést a lejtőn, egyenesen a völgyi birtok kapuja felé.