A zöldellő mélység ösvénye

Mirella zsebre dugott kézzel, határozott léptekkel követte a fekete kutyát a sűrű ködpárába borult lejtőn, bár a gyomrában lévő feszült remegés elárulta, hogy ő sem teljesen nyugodt. A lábuk alatt elterülő puha, fénylő mohaszőnyeg minden lépésüknél halk, szivacsos surrogással engedett a súlyuk alatt. A falakból áradó halvány, smaragdzöld derengés épp csak arra volt elég, hogy ne essenek orra a hirtelen kanyarulatokban.
– Ez még mindig jobb, mint egy büdös tömlöc – suttogta hátra Mirella, de a hangja a szokatlan páratartalom miatt kissé rekedten csengve elhalt a szűk térben.
Bandi szorosan a sarkában loholt, tágra nyílt szemmel fürkészve a sötét kanyarokat. Kezei még mindig görcsösen ökölbe rándultak, mintha még mindig a fémfiókát szorongatná.
– Bezárult? – kérdezte fojtott, reszkető hangon, miközben lopva hátratekintett a mögöttük lassan elmosódó vasajtó irányába. – Nem hallom a kinti szelet. Semmit sem hallok.
– Akkor legalább a te siránkozásod is jobban hallatszik – vágta rá a lány egy fanyar mosollyal, bár maga is érezte a hirtelen támadt, nyomasztó csendet.
Borda hirtelen megtorpant egy meredekebb letörésnél. Orrát a földhöz nyomta, majd halk, feszült fújtatással jelezte, hogy a talaj odébb már nedvesebb. A távolból, a járat mélyéről egyenletes, ritmikus csobogás moraja szűrődött feléjük. Egy föld alatti ér vize mosta a köveket odalenn. Mirella megérintette a kutya hátát, és óvatosan előrehajolt a sötétségbe.