A küszöbön túl — folytatás

Mirella nem sokat teketóriázott. Egyetlen magabiztos lépéssel a szabadon álló vasajtó elé gördült, félresöpörve Bandi aggodalmaskodó tekintetét. A zsebében lapuló, lüktető fémlemez szinte magától kívánkozott ki a tenyerébe; kellemes melegsége átjárta az ujjait, mintha csak sürgetné, hogy fejezze be a megkezdett mozdulatot.
– Ha ottmaradunk, ahol a semmi van, legalább nem kell többet az adószedők gőgös képét bámulnunk – vetette oda félvállról, miközben a fémlemez sarkát pontosan beleillesztette a bal oldali mélyedésbe. A rozsdás felület mohón szippantotta magába a szilánkot, amely azonnal aranyszínű fénnyel kezdett derengeni a sötétben.
Bandi megadóan sóhajtva lépett mellé. Kezében a madár alakú fémfióka szinte ficánkolt a feszültségtől. Amikor a fiú óvatosan a jobb oldali résbe nyomta a tárgyat, a magányos vasajtó nehéz lapja megremegett, és mély, búgó hangot adott ki, mint egy hatalmas, megkondított harang a föld mélyén.
Az ajtó nehézkesen, de hangtalanul befelé nyílt. Bár az imént még csak a puszta, sötét sziklafal állt mögötte, a megnyíló szárnyon túl most egy egészen más világ képe derengett fel: egy sűrű párába vesző, fénylő mohával borított, lefelé kígyózó folyosó vette kezdetét. Borda óvatosan előremerészkedett, megnyalta a hűvös levegőt, majd elégedett vakkantással lépte át a különös küszöböt, jelezve, hogy az út szabad.