A magányos vasajtó

A szűk, mohos sziklarésen túllépve a víz csobogása hirtelen elhalt, mintha egy láthatatlan függöny zárta volna ki a gázló zaját. A száraz, hűvös levegőben finom vaspor és száraz avar illata keveredett.
– Nem tetszik ez nekem – sziszegte Bandi élesen, miközben szorosabban markolta a fénylő fémfiókát. Az apró tárgy már nem pulzált, hanem egyenletes, borostyánsárga fénnyel világította meg a lábuk előtti göröngyös talajt.
– Akkor fordulj vissza, ha fázik a sarkad! – vágott vissza Mirella csípősen, miközben zsebében a szilánkot tapogatta. A fém még mindig meleget árasztott, mintha apró szív verne benne. – Az üldözőink odaát biztosan szívesen megmelengetnek.
Borda halk, figyelmeztető mordulással lépett eléjük, tüskés szőre felborzolódott. A fénycsík egy tágas, boltozatos föld alatti csarnokba torkollott, ahol a sziklafali részeket különös, csiszolt minták borították. A terem közepén egy vaskos, rozsdás vasajtó állt: se fal mellette, se keret, csupán önmagában meredezett a puszta térben.
Az ajtó lapján két különös mélyedés feketéllett, amelyek mérete kísértetiesen illeszkedett Bandi madarához és Mirella szilánkjához.
– Na, szép – morgott Bandi, és óvatosan megkerülte a szabadon álló vasajtót. A másik oldalán nem volt semmi, csak a csarnok sötét sziklafala. – Ha kinyitjuk, hová jutunk? A semmibe?
– Kiderül, ha beillesztjük őket – felelte Mirella, miközben lépteik zajára a sziklafalak túloldaláról mély, fémes kattanás visszhangzott.