A völgyhajlat felé

A tisztás maró füstjét hamar maga mögött hagyta a kis csapat. A szurokfőzők taposta ösvény meglepően lankásan kanyargott lefelé a völgyhajlatba, mintha maga az erdő is megkönnyebbült volna a korábbi fojtogató bozótos után.
Bandi járt elöl, kezében egy robusztus tölgyfagallyal, amivel a pókhálókat és az alacsonyan lógó ágakat piszkálta félre. Léptei immár magabiztosabbak voltak, ahogy a friss nyomokat követte: a puha avaron tisztán látszottak a sietős léptek. Borda óvatosan az idős asszony mellett haladt, vigyázva a néni minden mozdulatára a meredekebb lejtőn.
– Egy kevés ebből az almapálinkából csodákra képes – jegyezte meg Mirella halkan, miközben odaadta a megtalált flaskát az idős asszonynak. – Egy apró korty, s a lába is szaporábban viszi majd.
Az asszony hálásan bólintott, s belekortyolt a melengető nedűbe. Az ital csakugyan színt hozott az orcájára, s a korábbi rettegés maradványai is elpárologtak a tekintetéből. Borda halkan morgott egyet, mint aki teljes mértékben jóváhagyja a rögtönzött cserét.
Ahogy mélyebbre értek a völgyben, a sűrű bozótos lassan átadta helyét a szellős tölgyesnek. A távolból halk vízmorajlás és a nyílt rét friss szellője ütötte meg az orrukat: a veszedelmes sűrűség végre elmaradt mögöttük.