A gázló túloldalán — új hang

A víz morajlása hamarosan valódi patakmederré formálódott a fák között. A tiszta, hűvös víztükör csillogott a beszűrődő napfényben, s a partmenti puha fövenyen friss, jól kivehető nyomok vezettek át a sekély gázlón.
Bandi megállt a víz szélén, s a kezében tartott fadarabbal óvatosan megbökdöste a meder alját.
– Átmehetünk – suttogta hátrafordulva, bár a hangja még mindig meg-megbicsaklott az aggodalomtól. – A víz alig ér feljebb a bokánál.
Mirella bíztatóan mosolygott, majd gyengéden karon ragadta az idős asszonyt, hogy felsegítse a csúszós, vizes köveken. Borda a csapathoz simulva, éber tekintettel figyelte a túlparti sűrűt, s füleit hegyezve hallgatta a lombkoronák közt bujkáló neszeket. A nagy fekete kutya óvatosan lépkedett a hűs habokban, vigyázva, nehogy elvétsen egyetlen lépést is.
Ahogy átértek a túlpartra, a füves emelkedő tetején egy elhagyatott, de jó karban lévő szekérút rajzolódott ki. A keréknyomok még nedvesek voltak a rát tapadt sártól, jelezve, hogy nemrégiben mások is erre jártak. Az idős asszony megállt egy pillanatra megtörölni a homlokát, s megkönnyebbülten sóhajtott fel a nyíltabb terep láttán. A fenyegető erdő sűrűje végleg a hátuk mögött maradt, s az ösvény végre békésebb vidék felé kanyarodott.