A völgy dallama

A friss keréknyomok egyenletesen kanyarogtak a napsütötte domboldal mentén, s ahogy a kis csapat magabiztos léptekkel követte az utat, a szorongás lassan teljesen elpárolgott a levegőből. Mirella jókedvűen igazította meg a vállán átvetett batyut, miközben az idős asszony ritmusos, megkönnyebbült sóhajtásait hallgatta.
Bandi egy kicsit közelebb merészkedett a szekérúthoz, s szemeivel a sárban maradt nyomokat böngészte.
– Nemrég mehettek el erre – jegyezte meg elégedett mosollyal. – Ha tartjuk ezt a tempót, hamarosan utolérjük őket.
A lombok közül átszűrődő meleg fény aranyszínűre festette a vadvirágos árokpartot. Borda, a nagy fekete kutya vidáman megrázta magát, kirobbantva szőréből a patak hűs cseppjeit, majd büszkén az élre állt. Már éppen elérték volna a kanyart, amikor a szellő egy szokatlan, dallamos hangot hozott feléjük a völgy mélyéről. Egy rekedtes, de jókedvű fütty volt az, amit egy vaskos facsiga egyenletes nyikorgása kísért.
– Szekér! – suttogta felcsillanó szemmel az idős asszony, s megtámaszkodott Mirella karján.
A csapat megtorpant, de a félelem helyett most kíváncsi reménykedés ült ki az arcukra. A kanyar mögül lassú léptekkel egy kerekeken guruló, ponyvás szekér bukkant elő, melyet egy komótos málhás szamár húzott.