A szurokfőző szekerén

A szamár türelmesen megtorpant, amint meglátta Bordát, ám a hatalmas fekete kutya békésen meglebbentette a farkát, eloszlatva a patás minden félelmét. A ponyvás szekér bakján egy kormos arcú, de nyílt tekintetű szurokfőző ült, aki széles mosollyal emelte meg kopott kalapját a kis csapat láttán.
– Adjon az Isten szép napot! Hová igyekszik ez a derék társaság? – dörmögte jókedvűen, miközben lassan behúzta a fadarabos fékkarokat.
Mirella lépett legelöl, s szemeiben a tőle megszokott, meleg fény szikrázott. A szegény embert mindig azonnal a szívébe zárta, s ezen a kormos képű iparoson látszott, hogy tisztességes, dologidőben megizzadt szegénylegény. Nem volt ebben a férfiúban semmi pöffeszkedés vagy álnokság.
– A völgy felé tartunk, jóember – válaszolta csengő hangon, s már intett is Bandinak. – Az nénénk lába már nehezen bírja a port. Akadna esetleg egy pici hely a szekér hátuljában két fáradt vándornak?
Bandi nyomban ott teremtménykedett, gyengéden karon fogta az idős asszonyt, és óvatosan felsesegítette a fellépőre. A szurokfőző készségesen félrehúzta a pokrócokat meg a friss szalmával teli zsákokat.
– Hogyne akadna! Egy jó szóra meg egy kis társaságra mindig jut hely nálam – bólintott a férfi, s meglendítette a gyeplőt.
Amikor a szekér lassan újra megindult, Borda büszkén lépegetett a komótos kerekek mellett, Mirella pedig elégedetten sóhajtott fel: a völgy nyugalma végre teljesen magával ragadta őket.