A ponyva biztonságában

A szekér rázkódása és a vakvágányon forgó kerekek egyenletes nyikorgása csendes ritmust adott az útnak. A ponyva védelmében a friss szalma illata keveredett a szurok jellegzetes, fanyar aromájával. Bandi még mindig idegesen pillantgatott hátra a takarók mögül, mintha a bozótosból bármelyik pillanatban felbukkanhatna valami hívatlan vendég, s az idős asszony is óvatosan, görcsös ujjaival szorongatta kendője szélét.
– Ne aggódjon annyira, jóasszony, errefelé már csak a madár jár meg a magamfajta kormos képű szegénylegények – szólalt meg a szurokfőző a bakról, s barátságosan hátrapillantott. – A tekintetes urak pöffeszkedő hajdúi messze elkerülik ezt a tengelytörő utat, túlságosan féltik a fényes csizmájukat a portól.
Mirella halk fohásszal igazított egyet a pokrócokon, s felnevetett. Bár a veszély emléke még ott bujkált a szemében, a szegény ember őszinte derűje azonnal megnyugtatta.
– No látja, Bandi, a méltóságos uraságok csak a zsíros adót szeretik beszedni, a tisztességes munkát meg elkerülik – szúrta ki élccel Mirella, majd odafordulva az asszonyhoz gyengéden megszorította a kezét.
A szurokfőző előhúzott a bak alól egy kis fakulacsot és egy darab kemény sajtos cipót, s készségesen kínálta meg megfáradt utasait. Borda éber tekintettel, felcsapott füllel ügetett a szekér mellett, ám a nehéz feszültség lassan elpárolgott a szekérplató otthonos rejtekében, ahogy a járgány kényelmesen döcögött tovább a hegyi ösvényen.