A völgy mélyén

A kis csapat folytatta útját, az ösvény egyre meredekebbé vált, ahogy leereszkedtek a völgybe. A hajdúk nyomai még láthatóak voltak, bár kissé halványodva, a zavart üldözők sietős visszavonulásának bizonyítékaként. A sűrű és nyirkos köd ráragadt a ritkás fákra és az alacsony bokrokra, eltorzította az alakokat és elnyelte a hangokat. Maga a völgy is mintha visszatartotta volna a lélegzetét, egy hatalmas, néma térség, amelyet csak a távoli patak ritmikus csobogása és saját csizmájuk ropogása tört meg a lehullott leveleken.
Mirella, továbbra is szorosan fogva az idős asszony karját, fürkészte a kavargó párát. Szemei, amelyek egyébként oly élesek és figyelmesek voltak, most erősen megerőltetve próbáltak bármit is kivenni az előttük lévő tájból. Borda, mindig éberen, néhány lépéssel előrébb haladt, feje lassan fordult egyik oldalról a másikra, mint egy néma őrszem a láthatatlan veszélyek ellen. A testtartásában lévő harag tapintható volt, egy felhúzott rugó, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kioldódjon. Az idős asszony, bár kimerülten, tartotta a lépést, saját fáradtságát elhomályosította a félelemből és felháborodásból fakadó elszántság.
Hamarosan egy kis, viharvert tanya körvonalai kezdtek kirajzolódni a ködből. Egyedül állt, sötét, zömök sziluettként a szürke háttér előtt, látszólag elhagyatva. Nem szállt füst a kéményéből, és nem pislákolt fény az ablakain. Ez volt az egyik „néma ház”, amelyet a zanza említett. Borda felemelte a kezét, egy néma parancsot adva a megállásra, majd egy kurtán bólintva a szerkezetre mutatott. Szemei, résnyire szűkülve, fürkészték a környezetet, mielőtt megtenné az első óvatos lépéseket a néma lakhely felé. Mirella és az idős asszony követték, szívük ideges ritmust dobogott bordáik között a súlyos csendben.