A távozó hajdúk nyomában

Borda, lassú, megfontolt léptekkel, mint egy árnyék a ködben, megkerülte a tanyát. Mirella és az idős asszony szorosan követték, tekintetük a sáros talajt fürkészte. A hideg, dohszagú levegőben hamar feltűnt, amit kerestek: friss hajdúnyomok. Alig percekkel azelőtt hagyhatták el a helyet.
Borda a tanya hátsó bejáratánál, egy roskadozó deszkaajtónál állt meg. A retesz letörve lógott. Odabent sötétség uralta a teret, csak a köd szürke fénye szűrődött be. Halvány füstszag, a sietve eloltott tűz maradványa, keveredett zsír és izzadság szagával. Semmi mozgás, semmi hang nem árulta el senki jelenlétét.
Mirella arcán aggodalom és elszántság vegyült. Lenyelte a torkában szorító gombócot, majd az idős asszony reszkető kezére nézett. „Itt voltak. Épp most távoztak” – suttogta. Borda kérdő tekintettel fordult Mirellához, de a vándorárus megrázta a fejét. Nem volt értelme bemenni, a nyomok egyértelműen kifelé vezettek, sietős menekülésről árulkodva.
A tanya melletti ösvényen a csizmanyomok egyre világosabbá váltak. Úgy tűnt, a hajdúk nem sokat törődtek a rejtőzködéssel. Az ösvény egy kisebb erdőfoltba vezetett, ahol a fák ágai elnyelték a fényt, és a köd is sűrűbbnek tűnt. A levegő hidegebbé vált, és valami fanyar, égett szag is érződött, a sietős távozás éles nyoma. Borda előrébb lépett, óvatosan kémlelve a fák közé. Valami rejtőzött ott, valami szokatlan ebben a néma völgyben. A hajdúk nyomai egy kis tisztás felé vezettek, ahol a köd pillanatokra felszakadozott, és egy sötét, szögletes forma bontakozott ki: egy düledező, félig romos épület, ami egykor boltként vagy kereskedőhelyként funkcionálhatott. Az ajtaja nyitva állt, mint egy tátongó seb a ködben. A friss nyomok egyenesen oda vezettek.