A vízalatti palló

A víz csobogása alábbhagyott, amint a szekér kiért a túlsó, zátonyos kavicságyra. Mirella ingerülten rántott egyet a gyeplőn; dühítette, hogy a hajnali köd és a rejtélyes nyomok megzavarták a megszokott egérutat.
Borda a szekér oldalának feszülve mélyen, rekedten morkolt. Nem a szélbe szagolt, hanem lefelé mutatott az orrával: a ló patája alatt egy gyanúsan egyenesen elhelyezett, vízzel borított fagerenda koccant meg.
– Mi ez, palló a halaknak?! – sziszegte Mirella méregből, s a bakról leugorva rögvest a vízbe gázolt.
A víz alatti deszkázat a túlpart sűrű fűzfái közé vezetett, ahová a homályban senki sem látott be a nyílt útról. Az ismeretlen kocsi tehát nem elpárolgott, hanem furfangosan a meder aljára fektetett tengelyen haladt tovább, hogy ne hagyjon nyomot a sárban. Mirella félretolta a belógó, nyirkos ágakat, s a túloldali gyeplőben hirtelen megállt a lába. A fűben egy magára hagyott, elázott vászonbála feküdt, a tetején egy tiszttartói pecséttel lezárt rézkapoccsal.
– Nézd csak, Borda. A tekintetes tiszttartó uraság nemcsak minket kergetett, de a saját stiklijait is itt dugdossa – vetette oda élesen Mirella, s dühös vigyorral rúgott egyet a fémkapocsba.
Borda felborzolt szőrrel lépett a zsák mellé, fogait megvillantva pásztázta a túlsó part ködfoltjait. A rejtély feloldódott, ám a veszély csak most kezdődött: a gazdája aligha hagyja veszni a drága szállítmányt.