A vasalt kapu küszöbén

A lépcsősor hosszan kanyargott lefelé a föld mélyébe, s minden egyes lépéssel hűvösebbé vált a levegő. Mirella lámpásának aranysárga fénye táncolt a kőfalakon, áttörve a sejtelmes homályt. Borda szorosan a nyomában haladt, vigyázó tekintettel pásztázva a sötétséget, míg a feszült Bandi és az idős asszony óvatosan követték őket.
Ahogy elérték a lépcső alját, a suttogó huzat lassan elhalt, s helyét egy különös, mély morajlás vette át. A szűk járat hirtelen kinyílt: egy kékesen derengő folyosóra érkeztek, amelynek falait finom, gőzölgő pára borította. A kőbe vésett rúnák itt nem sárgásan, hanem hűvös kék fénnyel derengtek, mintha maguk is lélegeznének.
– Nézzétek, a folyosó végén van valami! – suttogta Bandi, s felbátorodva egy fél lépéssel közelebb húzódott Borda mögé.
A derengés ösvényén továbbhaladva egy vaskos, vasalt tölgyfa ajtó előtt álltak meg. Az ajtó illesztésein keresztül meleg gőz szivárgott ki, furcsa, ütemes sziszegéssel kísérve. Mirella közelebb lépett, és megérintette a durva fafelületet, ami meglepően meleg volt a sötét járat hűvöséhez képest.
– Úgy tűnik, ez a szerkezet még mindig működik – jegyezte meg az idős asszony, miközben a vasalás finom mintázatát tanulmányozta. – De hogy mi rejtezik mögötte, az csak most fog kiderülni.
Mirella Bordára pillantott, majd eltökélten a masszív kilincsre helyezte a kezét.