A mélység suttogása

A feltáruló nyílásból kellemetlenül hűvös, nyirkos levegő áramlott fel, azonnal eloszlatva a csarnok fülledt melegét. A szálló por lassan elült, felfedve a meredek, sötétbe vesző kőlépcsőket, amelyeket vékony, kormos korlát szegélyezett a fal mentén.
– Ebbe a lyukba biztosan nem lépek be elsőnek – suttogta Bandi szorongva, miközben idegesen hátrapillantott a pult felé. – Ki tudja, mi vár odalenn!
Borda óvatosan közelebb lépett a tátongó lejáró széléhez. Szorosabban markolta meg a fegyverét, és maga mögé utasította Bandit.
– Maradj mögöttem – morogta szűkszavúan, miközben a mélységbe meredt. – Elöl én megyek.
Az idős asszony megragadta a fal kiálló peremét, s tekintete idegesen cikázott a lejáró és a falon halványuló rúnák között.
– Csak lassan – figyelmeztetett halk, feszült hangon. – Ez a járat sokkal régebbi, mint maga a csarnok. Nem tudhatjuk, mibe lépünk.
Mirella halvány mosollyal leplezte saját nyugtalanságát. Felemelte a világító lámpást, és megfontolt léptekkel a lejáró peremére állt. Nem hagyhatta, hogy a félelem úrrá legyen rajtuk, noha a mélyből hűvös huzat csapott fel, amely halk, suttogó hangot csalt ki a kőrésből. Az első kőlépcső halk csikordulással fogadta a csizmáját, ahogy megkezdte az ereszkedést a homályba.