A rézgombok titka

Mirella óvatosan nyújtotta ki a kezét a csiszolt rézgombok felett, miközben a pult felülete halkan kattant egyet. A gombok sora nem tűnt hétköznapi zárnak; mindegyiken apró, véséssel díszített ábra lapult, amelyek kísértetiesen emlékeztettek a sötétkő falra vetülő aranyló vonalakra.
– Csak csínján azokkal a csecsebecsékkel! – mordult fel Borda, miközben fél kézzel visszatartotta Bandit, aki már majdnem elérte a legfelső, domború korongot. – Nem hiányzik, hogy valami nyílpuska vagy görgeteg szakadjon a nyakunkba.
Az idős asszony azonban nem habozott. Ráncos ujjával határozottan rámutatott a középső billentyűre, amelyen egy körbe zárt csillag szimbóluma derengene halványan.
– Nézzétek a falat – mondta halk, mégis parancsoló hangon. – Ott a rajzolat közepe. Ugyanez az alakzat. Ez nem véletlen mutatvány, hanem az út kulcsa.
Mirella halványan elmosolyodott, majd egyetlen magabiztos mozdulattal benyomta a megjelölt rézgombot. A szerkezet belsejéből mély, fémes csikorgás hallatszott, mintha nehéz fogaskerekek lendültek volna mozgásba. A falon izzó rúnák ritmikusan felvillantak, majd az aranyfény egyetlen egyenes csíkká sűrűsödött, amely lefelé, a kőpadló szélére mutatott.
A csarnok túloldalán a sötétkő lapok egyike halkan besüllyedt, s egy eddig rejtve maradt, keskeny lejáró körvonalai tűntek fel a szálló porszemcsék mögött.