A felizzó rúnák

A sárgaréz talpazat halk kerregéssel pörgött körbe, miközben az aranyló fénycsóva a csarnok sötétkő falára vetült. A sima kőfelületen apró, izzó rovátkák gyúltak ki egymás után, mintha egy láthatatlan kéz finom vésővel rajzolna fényes mintázatot a homályba.
Bandi egyetlen gyors mozdulattal előrelépett, csuklóján megfeszültek az izmok, ahogy a tőr markolatát szorította. Borda halk horkantással mozdult eléjük, széles vállával védve Mirellát, bár szeme sarkából folyamatosan a mennyezetről aláhulló arany szikrákat figyelte.
– Na, legalább nem egy újabb adag vizet zúdítottak a nyakunkba – jegyezte meg Mirella pikírt mosollyal, miközben közelebb lépett a forgó szerkezethez. – Úgy látszik, az építő uraságok nem fukarkodtak a látványos mutatványokkal.
Az idős asszony azonban nem törődött a megjegyzéssel. Összeszűkült szemmel követte a falra rajzolódó fényvonalakat, amelyek lassan egy rejtélyes térkép körvonalait öltötték magukra. A sötétkő talpazat alól ekkor mély, öblös morajlás hallatszott, s a nyolcszögletű emelvény egyik oldallapja lassan hátrafele csúszott, egy finom kidolgozású rézgombokkal telt vezérlőpultot tárva fel a meglepett csapat előtt.