Szikrák a sötétkő felett

Bandi megvetően horkantott a falból előbukkanó tiszta víz láttán. Nem hatotta meg a váratlanul felkínált kényelem: éber tekintete és megfeszülő vállai arról árulkodtak, hogy a legkisebb cselre is fel van készülve.
– Mérgezett csalétek, semmi más – vágta rá élesen, és szorosabbra fogta az övére csatolt tőrt.
Borda sem mozdult a hívogató ülőfülkék felé. Sötét, zord alakja mozdulatlanul állt a nyolcszögletű emelvény mellett, miközben gyanakodva pásztázta a csarnok magas boltíveit. A térből áradó nyugalom ellenére a feszültség szinte pattanásig feszült köztük; egyikük sem akart óvatlanul besétálni egy újabb rejtett szerkezet hálójába.
– Ne tehetetlenkedjetek már – horkant fel az idős asszony, ám a hangjában lévő ingerültség láthatóan a látszólagos békének szólhatott. Visszafordult a lebegő kristálygömb felé, és határozottan közelebb lépett a sötétkő talpazathoz. – A válasz nem a vízcsobogásban rejtőzik, hanem ebben a csillogó jószágban.
Mirella csípőre tett kézzel mérte végig a gőzölgő rézcsapokat.
– Ha a tekintetes építő uraságok így gondoskodtak rólunk, biztosan nem hagyták félbe a munkát – jegyezte meg pikírten, majd az emelvényhez lépve a gömbre szegezte tekintetét. – Lássuk, mit rejt még ez a híres szerkezet.
Amint az idős asszony ujja alig egy hüvelyknyire megközelít错了 meg a lebegő gömböt, a kristály belsejében táncoló szikrák hirtelen egyetlen sűrű, aranyló fénycsóvába gyűltek össze. A szerkezet mélyéből fémes kattanás visszhangzott, s a gömb alatti sárgaréz állvány lassan pörögni kezdett.