Körös-körül kőfalak

A nehéz kilincs tompa kattanással engedett, s a vasalt tölgyfa ajtó lassan, méltóságteljesen feltárult. A nyíló résen át langyos, fűszeres illatú pára csapott ki rájuk, s ahogy óvatosan átlépték a meleg küszöböt, meglepő látvány tárult a szemük elé.
Egy szabályos köralakú csarnokban találták magukat. A magas, íves falak mentén hűvös kék fénnyel világító kristályok sorakoztak, sejtelmes árnyékot vetve a simára csiszolt kőpadlóra. A terem közepén emelkedő kőpult felől halk, ütemes kattogás hallatszott, mintha egy láthatatlan óraszerkezet ketyegne a mélyben.
– Nem tűnik veszélyesnek – suttogta Bandi, bár a hangja kissé megbicsaklott, s továbbra is Borda mögé húzódva leste a sötétebb sarkokat.
– Veszélyesnek talán nem, de annál különösebb – morogta Borda, s éber tekintettel pásztázta a kerek terem rejtett zugait.
Mirella óvatos léptekkel a középső kőpult felé indult. Az idős asszony szorosan a nyomában haladt, s csendes, biztató pillantást vetett a feszült fiatalokra. A pult lapján apró, finoman vésett szimbólumok és sárgaréz elemek pihentek, melyek a kékes derengésben szinte életre keltek.
– Úgy látszik, megérkeztünk a gépezet központjába – jegyezte meg az idős asszony halk szavakkal, miközben ujját végighúzta a hűvös kőperemen. – Most derül ki csak igazán, miért csukódtak be mögöttünk a kapuk.