A városszéli sorompó

A szekér rázkódása megszelídült, ahogy elértek a városszéli porzó útelágazáshoz. A keréknyomok mentén öreg fűzfák sorakoztak, s a közeli patak csobogása lassan vegyült a mezőváros felől ideszűrődő távoli morajjal. Mirella felült a szalmabálák között, s óvatosan eligazította a szoknyája redőibe rejtett garasokat.
– Ott a városszéli sorompó – bökött előre az ostor nyelével Borda, miközben a bakon ülve kissé meghúzta a gyeplőt. – A strázsák már méregetik a ponyvánkat. Ha meglátják a gabonakereskedőtől való finomabb kelméket, nem ússzuk meg szárazon.
Mirella arcán pajkos mosoly suhant át. Egyetlen kecses mozdulattal előrecsúszott a bakra Borda mellé, s eligazította hajában a rézdíszes pántot. Olcsó, de mutatós portéka volt, ahogy a fellépése is mindig hatásosnak bizonyult.
– Bízd csak rám a fiúkat, Borda! – kacsintott a hallgatag kísérőre. – A hajdúk mindig türelmetlenebbek, ha üres a gyomruk, de a hiúságuknál nincs könnyebben meglékelhető hordó. Egy kedves mosoly meg egy jókor elejtett bókolás többet ér a legélesebb tőrnél.
Ahogy a szekér meglassult a faborítású vámkunyhó előtt, a kapuban álló két strázsa közül a fiatalabbik lépett elő, lándzsájára támaszkodva. Mirella már nyújtotta is a kezét a hivatalos papírok mímelésére, miközben a piaci forgatag már csak pár lépésnyire várt rájuk.