Mosoly a gerenda alatt

– Adjon isten, vitéz uram! – zengte Mirella olyan selymes hangon, hogy a fiatal hajdúnak még a lándzsája is megbillent a kezében. – Csupán néhány bálányi közönséges vászon meg völgyi orvosi füvek rejtőznek a ponyvánk alatt. Semmi olyan, ami méltó lenne egy ilyen délceg őrálló figyelmére.
A legény elpirult, önkéntelenül is kihúzta magát, s a szigorúnak szánt tekintete nyomban megszelídült. Mirella nem teketóriázott: a férfi tenyerébe nyomott egy apró, csillogó üvegcsét, amiben hűsítő mentaolaj illatozott.
– Ez a pirosodó arcra való, ha túl hosszan tűzi a nap a vámkaput – suttogta pajkosan, mire a strázsa szinte észre sem vette, hogy a szekér már lassan gördül is előre.
A vámkunyhó árnyékában horkantó idősebb katona csipás szemmel nézett ki a rácsos ablakon, de látva társának elvarázsolt mosolyát, csupán álmosan legyintett egyet. Eszébe sem jutott felállni a hűvös lócáról, pláne nem felhajtani a nehéz ponyvát, ami alatt a kapzsi gabonakereskedőtől elcsalt értékes portékák lapultak.
– Eredjetek Isten hírével! – nyögte ki a fiatal őr, és saját kezűleg emelte fel a nehéz, csíkos fagerendát.
Borda meg sem moccant, csupán a gyeplőt eresztette meg kissé, de a szája sarkában apró, diadalmas mosoly bujkált. A kerekek megnyikordultak, a szekér átgördült a sorompó alatt, s a dűlőút pora mögöttük maradt. A kapu túloldalán azonnal felmorajlott a mezőváros tarka forgataga: friss kenyér, pörkölt maláta és a vásári kikiáltók kurjongatásának édes szaga fogadta őket.