A vadcsapás csendje

A túlparti sűrűben végre megálltak egyetlen röpke pillanatra. A nyirkos éjszakai hideg gyorsan átjárta Mirella átázott szoknyájának szegélyét, mégis elégedett mosoly bujkált a szája szegletében. Borda halkan megrázta magát, a bundájáról apró vízcseppek záporoztak a száraz harasztra, majd nyomban a nő lábához simulva kémlelte a sötétet.
– Jó munka volt, öregem – suttogta Mirella, miközben feszülten hallgatózott. A falu felől már csak a fagyos szél zúgása hallatszott, az iménti erőtlen kutyaugatás is végleg elhalt. A veszély azonban nem múlt el egészen: ha a tiszttartó hajdúi éjszakai portyára indulnak, jobb, ha minél messzebb kerülnek a gázló környékétől.
Lassan, megfontolt léptekkel nyomultak előre a mogyoróbokrok homályában. Borda haladt elöl, orra majdnem a nyirkos avart érintette. Egy régi, elfeledett vadcsapás vonalát követték, amely a völgy mélyén lapuló mészégető kunyhók felé vezetett. A szekér ott pihent a sűrűben elrejtve, a dupla fenekű rekeszben lapuló maradék áruval.
A sötétben hirtelen éles gallyreccsenés ütötte meg a fülüket. Borda azonnal megtorpant, teste megfeszült, a szőr felborzolódott a marján. Mirella csöndben a csempészkése markolatára csúsztatta az ujjait, és egyetlen mozdulat nélkül várt. A bokrok közül azonban csak egy riadt őz ugrott ki, s vágtatott el a sziklás kaptató irányába.
– Kár volt a riadalomért – sóhajtotta Mirella halkan, s a feszültség apránként felengedett a vállában. – A zsellér pulyái hajnalban nem fognak fázni. Mi pedig hamarosan a szekérnél leszünk.