A vacogó kém

Bandi nem bírta tovább a feszültséget; dühösen felmordult, és megragadta az asztal sarkán heverő nehéz vasrácsot. Borda halkan vicsorított, sötét alakja rugóként feszült meg a küszöb előtt. A kinti neszek hirtelen elhallgadtak, majd egyetlen, minden korábbinál határozottabb dörrenés rázta meg a korhadt tölgyfa ajtót. Az idős asszony dühösen köpött egyet a sarokba, átkozva az éjszakai háborítást, miközben Mirella egyetlen tizedmásodperc alatt váltott át a várakozó dermedtségből a tőle megszokott, harcias tettre készségbe.
Egyetlen intésére Borda villámgyorsan rántotta hátra a reteszt. Az ajtó nagyot nyikkanva vágódott ki, és a fagyos éjszakai széllel együtt egy csuromvizes, reszkető alak zuhant be a szoba közepére. Nem egy fenevad volt az, és nem is egy titokzatos démon, hanem a helyi tiszttartó egyik szánalmas, didergő kegyence, aki bőrig ázva, vacogó fogakkal próbált valami fenyegetőt kinyögni, de csak egy szánalmas csuklásra futotta az erejéből.
– Hát kelmedet melyik mocsár vetette ki magából ilyen istentelen órában? – sziszegte Mirella, miközben szemeiben dühös szikrák gyúltak a félbeszakított pihenő miatt. Bandi csalódottan, de még mindig vöröslő fejjel eresztette le a vasat, az idős asszony pedig hangos zsörtölődéssel vette szemügyre a hívatlan vendéget. Borda fenyegetően lépett a didergő alak fölé, aki azonnal megbánta, hogy valaha is kémkedni merészelt a vándorok után.
A jövevény zsebéből egy megázott papíros csúszott ki a padlóra – egy hivatalos pecséttel ellátott adólajstrom. Mirella szája sarka gúnyos mosolyra húzódott. Az éjszaka hátralévő része már nem a félelemről szólt, hanem arról, hogyan tanítsák meg ezt a pimasz hivataltisztelőt arra, hogy a tisztességes utazók álmát megzavarni igen egészségtelen mulatság.