A falon túlról

Ahogy az éjszaka leple egyre vastagabbnak tűnt, és a hajnal ígérete még csak távoli foszlány volt a képzeletben, egy új hang vágott át a faház fojtogató csendjén. Nem a szél susogása volt ez, sem a gerendák recsegése, hanem valami sokkal tompább, mégis élesebb: egy halk, ritmikus koppanás, mintha valaki vagy valami óvatosan, de kitartóan próbálkozna a falakon kívül. Először alig hallható volt, könnyedén összetéveszthető a fagyos ágak ropogásával, de aztán egyre tisztábban, egyre érezhetőbben ismétlődött.
Mirella, aki addig igyekezett a szuszogását is visszafogni, szinte megdermedt. A szemei továbbra is csukva maradtak, de minden idegszála kifelé figyelt, felmérve a hang irányát és természetét. Bandi halkan felsóhajtott, egy apró rezdülés, ami a levegőben terjedő feszültséget csak még tovább erősítette. Tekintetét most már nem az ablakon tartotta, hanem a falra szegezte, mintha az anyag áttetszővé válhatna, és felfedné a rejtőzködő forrást.
Az idős asszony nyugodt pihenése felületesebbnek bizonyult a vártnál; egy halk nyögés szökött ki ajkán, ahogy a tudatalatti is reagált a külső zavarásra. Borda, aki eddig csak egy mozdulatlan, sötét folt volt az ajtó előtt, most megfeszítette izmait. Füle előremeredt, orra finoman rezdült, és bár hangot nem adott, a testtartása maga volt a tökéletes éberség: egy pillanat alatt készen állt a cselekvésre, ha a koppanások közelebb jönnének.
A poros polcon lapuló cserépedény, melynek vizsgálatát Mirella oly sokszor elhalasztotta, most végképp eltörpült a tudatában. A múlt rejtelmei eltörpültek a jelen fenyegetése mellett. A levegő megrészegült a várakozástól, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a falakon túlról érkező üzenetet. A ritmikus koppanás nem szűnt meg, sőt, mintha lassan, de biztosan közeledett volna, egyre élesebben vésődve bele a dermedt éjszakába. A csapat tudta, hogy a hajnal nem hoz majd feloldozást, csak a leleplezés ígéretét.