A megázott lecke

A tiszttartó kegyence, akinek neve talán sosem jutott el a falu határán túlra, még mindig a földön kuporgott, sűrűn kapkodva a levegőt. Fogaival olyan ritmusban verte egymást, mintha valami különös éjszakai szonátát akarna előadni a csapatnak. Mirella egy pillanatra lehajolt a nedves papírosért, ujjai óvatosan simogatták a hivatalos pecsétet. Valóban adólajstrom volt, pontosan az, amire számított. Egy újabb bizonyíték arra, hogy az urak nem nyugszanak, amíg minden csepp vért ki nem szívtak az egyszerű emberekből.
— Hát, fiam, úgy látom, eltévedtél a sötétben — mondta Mirella, hangjában méz és ecet keveredett. — De ne félj, mi majd megmutatjuk neked a helyes utat. Bandi, hol is van az a régi, lyukas vödör? Úgy hallottam, kiválóan alkalmas az éjszakai gondolkodásra. Az idős asszony csettintett egyet a nyelvével, szemei már csillogtak a ravasz örömtől. — És egy kis langyos tea sem ártana neki, Mirella — tette hozzá, majd gyorsan rátette a kezét egy régi, fanyelű seprűre, csak hogy „kéznél legyen”.
Borda, aki eddig néma fenyegetésként magasodott a kém fölé, most halkan morgott. Nem szerette a papírokat, sem azokat, akik hozták. De Mirella intésére engedelmesen visszább lépett, tudva, hogy a főnöke fejében már valami sokkal kifinomultabb terv körvonalazódik. A kém, látva, hogy az erőszak helyett egy furcsa vendéglátás vár rá, megpróbált felállni, de a nedvesség és a hideg erejét vette. Egy szánalmas zokogás tört fel belőle, ami csak még inkább felbosszantotta a csapatot.
Mirella csak legyintett. — Ne sírj, gyermekem, csak most kezdődik az igazi mulatság. — Majd Bandihoz fordult: — Ébreszd fel a tüzet, tegyünk fel vizet. Az úr vendégünk, illik, hogy ne fagyjon meg. A lajstromot pedig… nos, azt majd alaposan áttanulmányozzuk. Lehet, hogy van benne pár érdekes név, amit érdemes felírni egy másik listára. Az idős asszony már hozta is a vödröt, és Bandi is nekilátott a parázs élesztéséhez. A kém sorsa megpecsételődött: egy hosszú, hideg, de tanulságos éjszaka várt rá, tele „vendégszeretettel”.