A csöpögő tanóra

A tűz Bandi keze alatt előbb vonakodva, majd egyre erősebben pattogott. Halvány meleg kezdett szétterjedni a faházban, a kém ázott ruhájából pedig gyenge gőz szállt fel. Az idős asszony nem tétlenkedett: a lyukas vödör, ami valójában csak pont annyira volt lyukas, hogy a víz lassan, de kitartóan szivárogjon belőle, most a kém feje fölé került. Gondosan egy karóra akasztotta, mintha egy furcsa rituálé kezdődne. Bandi közben egy forró teát kínált a vacogó idegennek.
„Igyál csak, fiam,” mondta Mirella, mosolya inkább ígéret volt, semmint kedvesség. „A meleg tea csodát tesz. Különösen, ha közben van időd elgondolkodni a dolgokon.” A kém szemei Mirella, a vödör és Borda néma, fenyegető alakja között cikáztak. Gondolkodott, de nem a teáról, hanem a „dolgokról”, amiken elmélkednie kellett.
Mirella eközben kiterítette a megázott adólajstromot az asztalra, igyekezve kisimítani a gyűrődéseket. Már a látványa is dühítette, mennyi nyomorúságot képvisel ez a papírdarab. „Na nézzük csak,” mormolta hangosan. „Urbán Mihály… három tyúk, két kecske… adó, adó, adó. Hogy lehet, hogy évről évre több?” Borda megvetően köpött a tűzbe.
Egy-egy hideg csepp már meg is találta útját a kém homlokára, lassan, de biztosan kijelölve az elkövetkezendő órák ritmusát. A kém felnyögött; nem fájdalom, inkább elkeseredés volt a hangjában.
„Látod, fiam,” folytatta Mirella, szelíden, mintha gyermeket oktatna, „ez a kis lecke arról szól, hogy megértsd, milyen érzés az, amikor valaki elveszi tőled a meleget, a szárazságot, a nyugalmat. Csak egy-két csepp. De ha sokáig csepeg, az bizony már folyóvá duzzad. Mint az adó, nem igaz?” A kém reszketve bólintott, mint egy ázott kiskutya. A ház feszültsége tapintható volt, a tanóra pedig megkezdődött.