A türelmes cseppek

A kém, arca kifejezéstelen, próbálta minimális mozdulatokkal elkerülni a következő cseppet, de hiába. A víz, mint az idő, könyörtelenül haladt a maga útján, és újabb hideg érintés telepedett a homlokára. Mirella figyelte, szemeiben a ravasz elégedettség csillogott. Nem sietett. A tanóra ritmusa lassú volt, akárcsak az adószedők malmai.
Bandi a tűz felé fordult, de tekintete a kémen pihent. „A teát megiszod, fiam? Vagy az is a sokból van?” – kérdezte nyersen, hangjában ott lappangott a düh, ami a falusiakat fojtogatta évtizedek óta. A kém remegő kézzel nyúlt a bögre után, mintha az megmentheti a helyzetet. Egy kortyot vett, a meleg folyadék kellemetlenül égetett a megfázott torkán.
„Látod, Bandi,” Mirella a megázott lajstromra mutatott, „ezek a számok is pont ilyen cseppek. Egyenként nem sok, de ha összeadjuk őket, akkor már patak, aztán folyó, aztán árvíz. És ki az, aki mindezt kifizeti?” A hangja szelíd maradt, de a szavak súlya egyre nagyobb lett.
Az idős asszony, aki eddig csak nézte a jelenetet, most óvatosan odalépett a kémhez, és egy száraz ronggyal megtörölte az arcát, majd a vödörre pillantott. „Jól van, fiam, hagyd csak, hadd csöpögjön. Az eső is jól jön néha, tisztít. Meg aztán, ki tudja, talán megjön az eszed tőle.” Egy halvány, de határozott mosoly ült ki az arcára. Borda pedig csak állt a sarokban, némán, karba tett kézzel, mint egy élő szobor, aki bármely pillanatban életre kelhet. A kém érezte, ahogy a feszültség tovább nő, a cseppek pedig szaporodtak. A lecke még korántsem ért véget.