A túlparti tölgyfa árnyékában

Bandi lecsatolta az övén lévő kulacsot, megmerítette a kristálytiszta, hűvös habokban, majd átnyújtotta az idős asszonynak. Az asszony hálás mosollyal kortyolt a frissítő vízbe, miközben a napsugarak kellemesen melegítették fáradt vállát. A szurdok nyomasztó falai után a patak halk fecsegése szinte zenének hatott a fülüknek.
Borda nem sokat teketóriázott. Felgyűrte a nadrágja szárát, és gázlóbotozva belépett a bokáig érő sodrásba. A meder kavicsai simára csiszolódtak az évek során, így minden lépésnél ügyelnie kellett az egyensúlyára, de a tapasztalt vándor magabiztosan vágott utat a túlpart felé. Midőn elérte a patak közepét, visszanézett, és egy biztató kézmozdulattal jelezte, hogy a vízfenék kemény és biztonságos.
Bandi megfogta az idős asszony karját, és óvatosan kísérte át a csillogó víztükrön. A hűvös sodrás kellemesen üdítette fel elcsigázott lábaikat. Amikor mindhárman elérték a túlsó oldalt, a puha pázsiton megállva lerázták magukról a vízcseppeket.
Közvetlenül előttük, a sűrűbb erdőfolt szélén álló matuzsálem korú tölgyfa törzsébe egy régi, halványodó jelet vésve találtak: egy kanyargó vonalat, amely a biztonságos völgyi ösvényt jelölte. A fák árnyéka menedéket nyújtott a delelő nap elől, így újult erővel indulhattak tovább a lombkoronák alatti hűs csapáson.