A csobogó gázló peremén

A napsütötte lankák mentén leereszkedve a levegő lassan felmelegedett, és a vadvirágok édeskés illata felváltotta a szurdok nedves, mohás szagát. Az ösvény mentén magányos fűzfák bólogattak a szélben, jelezve, hogy a völgy aljában húzódó kis patak már nincs messze. Az idős asszony megkönnyebbülten lépkedett a puhább földúton; bár a hosszú út megpróbáltatásai meglátszottak a tartásán, a tekintetében újra ott csillogott a bizakodás.
Borda pár lépéssel a csapat előtt haladt, szeme a bozótos szélét pásztázta. A régi szekérút nyomai itt már alig látszódtak, a pusztai fű és a szederindák szinte teljesen benőtték a kőkerék vágta mélyedéseket. Egy csendes hajlathoz érve a sűrű kökénybokrok mögött felbukkant a patak kanyarulata, ahol a sekély víz halkan csobogott a lekerekített kavicsokon.
Bandi megállt a vízparton, és gondosan felmérte a legbiztonságosabb átkelőhelyet. A túlparton a sűrűbb erdőfolt szegélye húzódott, ahová a füves csapás egyenesen vezetett.
– Egy rövid pihenő a gázló peremén mindenkinek jót tenne – mondta Bandi, miközben segített az idős asszonynak leülni egy simára koptatott sziklára a víz szélén.
A patak csobogása és a völgy háborítatlan nyugalma lassan feledtette a sötét járatok feszültségét. A kis csapat megállt a parton, felkészülve arra, hogy átszeljék a sekély vizet a túloldali fák védelmébe.