A szurdok kapuján túl

A forrás hűsítő vize új erőt öntött a fáradt vándorokba. Nem időztek sokáig a sziklaöböl védelmében, hiszen a nap már alacsonyabban járt az égen, aranyló fényt festve a magas szurdokfalak felső peremére. Bandi óvatosan megigazította a vállán lévő terhet, majd biztatóan bicentett Bordának, aki halk, megfontolt léptekkel indult meg a kanyargós sziklás járat vége felé.
Ahogy a szűk átjáró lassan kiszélesedett, a sziklafolyosó nyomott csendjét felváltotta a völgyből feláramló lágy fuvallat és a bokrok lombjainak halk zizegése. Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint lépteik alatt a görgetegköveket ismét puhább, puha mohával szegélyezett földút váltotta fel. A szurdok árnyékából kiérve újra eléjük tárult a napsütötte lankák íve.
Borda a sziklakapu pereménél megállt egy pillanatra, és éles tekintettel alaposan pásztázta a völgybe vezető lankás csapást. Bár a táj nyugalmat árasztott, a tapasztalt kísérő semmit sem bízott a szerencsére. Bandi a fűben húzódó, régen elfeledett nyomvályúkra mutatott, amelyek a távoli patakmeder felé kanyarogtak.
– Innen már könnyebb, egyenletesebb utunk lesz – jegyezte meg Bandi halk, megnyugtató hangon, gondosan ügyelve az idős asszony lépteire. A kis csapat határozottan indult lefelé a domboldalon, maguk mögött hagyva a sziklák hűsítő ölelését.