Rejtett forrás a páfrányosban

A tölgyfa sűrű lombkoronája alatt azonnal érezhető volt a hűsítő enyhülés. A föld illata itt nedvesebb, mélyebb volt, mint a napsütötte völgyben, s a lábuk alatt ropogó gallyak meg avarmaradványok jelezték, hogy erre ritkán jártak vándorok az utóbbi időben.
Borda lépdelt elöl, szemeivel folyton a fákon lévő halvány bevéséseket pásztázva. Egy-egy szélesebb törzsön most is feltűnt a kanyargó csík, ami megerősítette: jó irányba tartanak, nem tévedtek el a lombos rengetegben. Bandi gondosan vigyázott az idős asszony minden lépésére, akinek a lábai láthatóan megerősödtek a friss patakvíz után.
Ahogy beljebb értek az erdőfoltba, az ösvény enyhén lejteni kezdett. A páfrányos sűrűből hirtelen egy réges-régi, mohával benőtt kőpad bukkant elő, amit egykor talán az erre járó favágók vagy pásztorok faragtak ki a sziklából. Borda megállt a kő szélénél, s elégedetten intett a többieknek. A szikla tövében apró, tiszta vizű forrás csordogált, s mellette néhány vadcseresznyebokor roskadozott a pirosló gyümölcsöktől.
Bandi örömmel nyúlt a bokor felé, s leszedett egy maroknyi édes termést az idős asszonynak. A lombok közötti kis zug kellemes állomást nyújtott számukra, miközben felkészültek a lejtő alján húzódó szakaszaik megtételére.