A tiszttartó adóssága

A kordé kerekei halkan nyikorogtak a nedves erdei úton, ahogy a sárkunyhók pislákoló fényei végleg elmaradtak mögöttük a sűrűsödő homályban. Mirella a szekérbak fapadjának dőlve próbálta lecsillapítani a benne lüktető dühöt, de a tiszttartó pimasz képe makacsul ott lebegett a szeme előtt. Az a hájas, kapzsi gazember képes lett volna krétaport és fűrészport sózni a szerencsétlen zsellérekre igazi gyógyír gyanánt, csak hogy még néhány garast kisajtoljon belőlük.
– Hogy az a hétmérföldes, fukar dög enné meg a saját penészes áruját! – sziszegte Mirella, miközben dühösen porolta le a lisztet a szoknyájáról. – Ha nem cseréljük ki azokat a ládákat még a fogadóban, most tehetetlenül nézhetnénk, ahogy a tüdőbaj elviszi a falu felét.
Borda egyetértően, fojtottan röffent egyet mellette, sárgás szemeivel a sötét bozótost fürkészve. Sűrűn morogva jelezte, hogy legszívesebben azon nyomban belemélyesztené a fogait a tiszttartó drága, finom posztó nadrágjába. Mihály bátya a lovakat nógatta, de az ő szája széle is megrándult.
– Az uraknak nincs lelkiismeretük, leányom. Csak a teli erszény számít nekik – dörmögte az öreg.
– Hát majd én gondoskodom róla, hogy az az erszény kicsit könnyebb legyen a következő vásáron – vetette oda Mirella, s dühét lassan felváltotta a jól ismert, csintalan bosszúvágy.