A sárkunyhók lakói

Mihály bátya rásuhintott a lovakra, s a kordé zötyögve indult meg a folyóparti fűzfák takarásában húzódó, omladozó sárkunyhók felé. Mirella dühös dohogása azonnal elcsendesedett, amint meglátta a fák közül előmerészkedő, rongyos alakokat. A gázlón túli nyomorúságos zsellérsor lakói már feszülten várták őket.
A lány egyetlen könnyed mozdulattal ugrott le a még mozgó szekérről. Mérge egy szempillantás alatt gondoskodó fénnyé szelídült a szemében, amint a sántító öregekre és a didergő pulyákra nézett. Odalépett a kordé hátuljához, s intett Bordának. A fekete kutya éber őrségbe vágta magát a deszkák mellett, morogva pásztázva a sötétedő távolt, nehogy bárki megzavarja az osztozkodást.
Mirella felhajtotta a dupla fenék rejtett deszkáját, ahonnan valódi gyógyírok és néhány zsák liszt került elő.
– Ebből naponta kétszer igyál, anyókám, s a tüdőbaja elillan, mint a tiszttartó tisztessége! – nyújtott át egy barna üvegcsét egy reszkető kezű asszonynak, a gyerekeknek pedig aszalt szilvát csúsztatott a kezébe.
Mihály bátya aggodalmasan figyelte a gázló irányát a bakról.
– Siessünk, leányom, a hajdúk még feleszmélhetnek a túlparton!
Mirella bólintott, s miután az utolsó csomag is gazdára talált, fürgén felpattant a bakra Borda mellé. A szekér kerekei újra nyikorogni kezdtek a sötétedő úton.