A szurdok kijárata

A kiskecske elégedett mekintéssel dörzsölte a fejét Mirella szoknyájához, de a lánynak nem volt ideje hosszas babusgatásra. A köd egyre sűrűbb gőzölégéssel ült meg a szurdok alján, és a szél észak felől csípős hideget hozott. Mirella a köpenye alól előhúzott egy darab kötőféket, finoman a párás jószág nyakára hurokolta, majd Borda felé intett.
— Gyere, góbé, nem hagyunk itt a farkasoknak. Lent a szurdok szájánál ott a Varga-féle akol, ott majd elszámolnak veled — suttogta derűsen.
Kiléptek a málladozó kőfalak közül. Borda az élen haladt, orrát alacsonyan tartva a vizes avaron. A kunyhó mögötti csapáson a nedves földben friss patkónyomok feketéllettek: valaki nemrég nyargalt át erre, méghozzá sietősen. Mirella felvonta a szemöldökét, és lábfejével gondosan összekavarta a sarat, elfedve a nyomokat, mielőtt bárki más is észrevehetné azokat.
Ahogy elérték a tölgyes szélét, a kiskecskét átterelték a kerítésen túli száraz kalyibához, ahol a nyáj bégetése hallatszott. A jószág megmenekült, Mirella pedig megkönnyebbülten törölte meg a kezét a kötényében.
— No, Borda, a jó cselekedet megvolt, most már törődhetünk a magunk dolgával — fordult a kutya felé, miközben északnak szegődtek. A ködös fák között halk zörgés ütötte meg a fülüket: egy távoli szekér nyikorgása törte meg a tölgyes csendjét.