A romos pásztorkunyhó

Mirella óvatosan megkerülte a kidőlt tölgyfát, ügyelve arra, hogy a szoknyája ne akadjon fenn a kökénybokrok szúrós ágain. Borda fülelve követte, orrcimpái ütemesen remegtek a levegőben terjedő halovány füstszagtól. A szürke ködfátyol alatt a köves csapás lefelé vette az irányt, pontosan egy rejtett, borókással benőtt szurdok felé.
— Borda, ha ott lent adószedők melegednek, esküszöm, rájuk gyújtom a borókát — suttogta a lány halk kuncogással, miközben meglazította a köpenye gombját, hogy könnyebben nyúlhasson a tőréért, ha a helyzet úgy kívánná.
A kutya csendes horkantással felelt, mintha csak azt mondta volna, hogy a pörköléshez ő is szívesen asszisztálna. Néhány lépés után a kökénysűrűből egy omladozó, tető nélküli pásztorkunyhó kőfalai bukkantak elő. A korhadt gerendák között finom pászfákban szivárgott felfelé a füst, de odabent nem őrök, csupán egy magányos, megriadt kiskecske mekgett egy elhagyott szénászsák tetején.
Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy csipet szárított almát halászott elő a zsebéből.
— No, te kis szakállas góbé, hát téged kint felejtettek a völgyiek? — lépett közelebb, és a gyümölcsdarabbal azonnal elnyerte a riadt jószág bizalmát.
Borda körbeszaglászta a romos falakat, majd elégedetten letelepedett a küszöbre. A kunyhó védelmében végre szusszanhattak egy keveset, mielőtt a ködös északi gázló felé vették volna az irányt.