A Szurdok Hídja

Ahogy a csapat a jobb oldali folyosóra fordult, a térkép aranyló fénye erősebbé vált. Táncolva vetült a sima kőfalakra, elűzve a sötétség zugait. Bandi, bár a félelem még motoszkált benne, érezte, ez a helyes irány. Borda mormogott a korlátok hiányáról, de követte őket, szemei fürkészve pásztázták a homályt. Az idős asszony, ajkán halvány mosollyal, dallamtalanul dúdolt. Léptei meglepően könnyedek voltak, mintha már ismerné az utat, ami erőt adott nekik.
A folyosó nem sokkal később szűkülni kezdett, a levegő nehezebbé, földesebb illatúvá vált. A lábuk alatt lévő, simára csiszolt kőlapok hívogatóan csillogtak, ősi ösvényt jelezve. A térkép aranyló fénycsóvája eközben megnyúlt, és hirtelen *lefelé* mutatott. Egy tátongó hasadék nyílt meg előttük, melynek alja a teljes sötétségbe veszett, feneketlen mélységet sugallva.
Ez a hasadék egy mély, sötét szurdok volt, hihetetlenül meredek, precízen faragott szélekkel. A térkép fénye most egyetlen, ingathatatlan sugárként ívelt át az űrön, megvilágítva egy *keskeny, szinte láthatatlan kőhidat*, amely áthidalta a szakadékot. Törékenynek tűnt, egy puszta sziklacsíknak, mégis lüktetett ugyanazzal a lágy, aranyló fénnyel. Bandi nagyot nyelt, Borda átkot mormogott, de az idős asszony dúdolása csak hangosabbá vált, mintha a mélységnek énekelne.