Az elágazás fénye

Ahogy a spirális lépcsősor egyre mélyebbre vezette őket, a fent maradt boltozatos terem fényei lassanként eltűntek a hátuk mögött. Csupán a térkép aranyló fénye törte meg a sötétséget, táncolva a simára csiszolt kőfalakon, mintha saját ritmusára kelne életre a föld gyomra. A levegő hűvösebbé vált, és egyre súlyosabb csend telepedett rájuk, melyet csak a lépteik halk koppanása tört meg.
Bandi, tekintetét a térképre szegezve, szinte hipnotizáltan haladt előre. A sárgás fénycsóva szüntelenül jelezte az utat, a bizonytalanságnak még csak árnyéka sem maradt. Borda meg-megrázta a fejét. „Nos, legalább nem kell azon vitatkoznunk, merre menjünk,” – dörmögte félig magának, félig a többieknek, miközözben próbálta a hátára vett hátizsákot kényelmesebbé tenni. „Ez a hegy nem sok választási lehetőséget ad, ha egyszer eldöntötte, mit akar.”
Az idős asszony, aki szelíden lépkedett Bandi mögött, mosolyogva nézett körül a félhomályban. „A hegynek mindig megvan a maga akarata, fiam. Csak meg kell tanulni hallgatni rá. Látod, vezet minket, mint a méhek a kaptárba. Valami fontosra lelünk lent, az biztos.” Hangjában lüktetett a remény, ami eloszlatta a sötétség okozta aprócska félelmet.
Hosszúnak tűnő ereszkedés után a lépcsősor hirtelen egy tágasabb, de még mindig boltozatos folyosóba torkollott, ahol a tér egy elágazáshoz vezetett. Két út nyílt meg előttük, egy jobbra és egy balra. A vakító sötétségben ez a választás könnyen végzetes lehetett volna, de a térkép nem hagyta őket habozni. Aranyló fénysugara azonnal, minden hezitálás nélkül, erőteljesen a jobb oldali folyosóra vetődött, mintha egy láthatatlan kéz mutatná az egyetlen helyes irányt. A csapat egy pillanatig sem gondolkodott, követve az ígéretes fényt.