A Fényhíd Léptei

A térkép aranyló sugara, mint egy bizonytalan fáklya, most a hídon nyugodott, mintegy meghívva őket a túloldalra. Bandi, akinek a gyomra görcsbe rándult a puszta látványtól, óvatosan előrelépett a szurdok peremére. A mélység sötétje elnyelte a tekintetét, de a híd alól, mintha szívverés lenne, egy halk, mély zúgás hallatszott. Borda, reszkető kézzel markolta meg a falat, arcán a félelem és az elszántság furcsa keveréke ült. „Ezen… ezen kell átmenni?” – sziszegte, hangja alig volt hallható.
Az idős asszony, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, egyenletes, halk dúdolással indult meg a híd felé. Léptei, bár nem sietősek, elszántságot sugároztak. Mintha a keskeny, fénylő sziklasáv egy kényelmes erkély lenne számára, nem pedig egy szakadék feletti átkelő. Bandi elkapta a tekintetét. A nő arca nyugodt volt, szemei valami olyasmit láttak, amit ők nem.
A térkép fénye mintha csak őt követte volna, ahogy lába a híd első csiszolt kőlapjára lépett. A kő alatt egy pillanatra erősebben lüktetett az aranyló fény, majd visszatért nyugodt ragyogásához. Borda felmordult, de a hangja már nem volt annyira kérdő, mint inkább lemondó. „Asszonyom, várjon!” – próbálta megállítani Bandi, de az idős asszony már a híd közepén járt, magabiztosan haladva a fényben.
A híd, bár törékenynek tűnt, rendíthetetlennek bizonyult. Bandi mély levegőt vett, és Borda felé intett. „Nincs más út. Utána kell mennünk.” A folyosó feszültsége átlépett a szakadékra, ahol most már a híd adta a feszült hangulatot. Borda bólintott, tekintetében a rettegés mellett ott volt a kötelességtudat is. Lassan, óvatosan, ők is ráléptek a ragyogó kőhídra, lépésről lépésre követve az idős asszony halk dúdolását a mélység felett.