A szurdok emelkedője

A gyeplő megfeszült Mirella ujjai között, a kordé pedig éles reccsenéssel indult meg a köves úton, gyorsan eltávolodva a hűvös patakmedertől. A sötétség úgy borult rájuk a sűrű bükkösben, mint egy nehéz, nedves pokróc, de Mirella nem a sötéttől bosszankodott. A méreg marta a gyomrát: a hajdúk túl közel szaglásztak a mészégetőknél, s ha a teherhordók csak egyetlen percet késnek, most mindannyian láncra verve nyöghetnének a tömlöcben.
Borda halkan mordult egyet a szekér kereke mellett ügetve, füleit hátracsapva. Nem tetszett neki az erdő éjszakai neszezése; minden elpattanó gallyra éles, fenyegető pillantással felelt, készen arra, hogy bárkinek a torkának ugorjon.
– Ne morogj már, Borda, így is elég baj, hogy a posztóért alig kaptunk többet a veszélydíjnál – sziszegte a lány, miközben gátlástalan magabiztossággal terelte a kordét a szurdok szűk emelkedőjén. – Holnap a vásárban úgyis a háromszorosát csalom ki a kapzsi tiszttartó zsebéből az ál-csodaszerekkel!
A szekér nagy zökkenővel hagyta maga mögött a gázló sártengerét. Ahogy kiértek a magasabban fekvő sziklagyepre, Mirella egy pillanatra hátrapillantott a sötét völgyre, majd elégedetten megigazította a tőrt az övén. A veszély egyelőre elmúlt, s a kordé most már megállíthatatlanul haladt a hegyi dűlő biztonságosabb szakasza felé.