A szűkülő járat

Borda szavaira nem volt szükség válaszra, a tények magukért beszéltek. Mirella az Idős Asszony kezére szorította az ujjait, jelezve, hogy mozdulniuk kell. Bandi, akinek a dühe mintha csak erőt adott volna, egyenesen a sötét hasadék szűkülő torka felé fordult. „Nincs más út” – mordult, hangja karcos volt, de megfellebbezhetetlen.
Ahogy beljebb hatoltak, a sziklafalak szinte rájuk torlódtak, elnyelve a kevéske fényt is, ami még pislákolt. Most már nemcsak a mélységből szivárgó cuppogást és sziszegést hallották, hanem a hideg, nyirkos kövek súrlódó hangját is, mintha valami hatalmas test próbálna áthaladni a szűk résen, épp mögöttük. Borda szorosan Mirella és az Idős Asszony mögött haladt, tekintete folyamatosan a hátuk mögötti sötétre szegeződött, a kést markolva.
Az Idős Asszony zihált, minden lépése nehéz volt, de Mirella tartotta benne a lelket egy-egy szorítással. A levegő egyre fojtogatóbbá vált, nehéz, földszagú párával telt meg, ami mintha maga is a mélység lehelete lett volna. Néha egy-egy apró kődarab peregve esett le a falról, mintha csak a rejtélyes lény okozta rezgések szabadítanák fel.
Mirella érezte, hogy a menekülés nem pusztán távolodás, hanem egyre mélyebbre való behatolás valami ismeretlenbe. A hasadék valósággal elnyelte őket, a falakról szivárgó cseppek és a mélység felől érkező, egyre erősödő sziszegés kísérték útjukat. Bandi előrement, mintha a dac ereje taszította volna előre, elszántan, dühösen, nem hagyva, hogy a félelem legyűrje. Mögöttük a hasadék szája mintha össze is húzódott volna, végleg elvágva őket a külvilágtól. Most már csak a sötét, sziszegő járat maradt, és az ismeretlen, ami egyre közelebb férkőzött hozzájuk.