A Szűkület Harca

Mirella a kőakadály túloldaláról Bandira pillantott, majd az Idős Asszonyhoz fordult. „Nincs más út, asszonyom. Most rajtunk a sor.” A hangja szántó volt, de a tekintetében ott ült a sürgető aggodalom. A kaparászás a hátuk mögött már-már ritmussá vált, mintha valami hatalmas lény készülődne, hogy lecsapjon. Borda pengéje villant a homályban, ahogy a mélység felé fordult, de nem szólalt meg.
Az Idős Asszony reszketett, de bólintott. Mirella tudta, hogy a nő törékeny testével még Bandinál is nagyobb kihívás lesz átjutni a szűk résen. Először magát tuszkolta be, amennyire csak tudta, majd maga elé húzta az Idős Asszonyt, aki zihálva, szinte némán követte. A kő hideg és kegyetlen volt, minden mozdulatot lassított, és a fenyegető neszek még közelebbinek tűntek.
„Gyerünk, asszonyom! Csak egy kicsit még!” Bandi hangja feszülten visszhangzott a túloldalról, próbálva erőt önteni beléjük. Mirella maga elé tolta az asszonyt, lassan, centiméterről centiméterre haladva. Az Idős Asszony ruhája, akár Bandié, szakadt, és egy halk nyögés szökött ki a száján, amikor a kő éles pereme a bordáihoz súrlódott. A levegő egyre fullasztóbbá vált, mintha a szikla maga tartaná vissza a lélegzetüket.
Mirella a szorítást érezve megértette Bandi küzdelmét. Nehéz volt anélkül mozdulni, hogy az ember ne akadt volna be valahol. A hátuk mögül egyre erősödött a morgás, már nem csak kaparászás volt, hanem nehéz, csoszogó hangok is. Borda idegesen hátranézett, pengéjét szorosabban markolta. Mirella tudta, hogy Borda hamarosan kénytelen lesz harcolni, ha nem haladnak gyorsabban.
Egy utolsó, elszánt lökés. Mirella szinte a teljes erejével nyomta előre az Idős Asszonyt, aki végül egy halk puffanással átcsúszott a túloldalra. Bandi azonnal elkapta, és felsegítette. Mirella fellélegzett, de csak egy pillanatra. Most ő következett egyedül, de a mozgás már túl közelről hallatszott. A járat lehelete hideg volt, és érezte, ahogy a fenyegetés szinte a nyakába liheg.