A szűk sikátor menedéke

A piactér zsongása lassan elhalkult a hátuk mögött, ahogy Mirella magabiztos léptekkel kanyarodott be egy szűk, kanyargós sikátorba. Az esőáztatta macskaköveken megcsillant a lemenő nap fénye, a magas háztetők hűvös árnyékában pedig végre kissé elviselhetőbbé vált a feszültség.
Az idős asszony megállt egy pillanatra, és elégedett hümmögéssel igazította meg a vállán pihenő batyut. A friss kenyér és a füstölt szalonna illata még a sűrű vásznon át is érezhető volt, ami azonnal csalogató morgásra késztette Bandi gyomrát.
– Na, csak ne csorgasd a nyálad, kölyök! – fordult hátra Mirella egy csípős, hamisítatlan mosollyal. – Ezt a zsákmányt nem azért szerztük meg a kapzsi szatócs karmaiból, hogy te az első utcasarkon befalad az egészet.
Borda csendesen lépegetett a csoport mögött, hatalmas alakja szinte betöltötte a szűk átjárót. Tekintete még mindig a sikátor bejáratát pásztázta, de a vámszedők fenyegető közelsége már a múlté volt. Egyetlen őr sem követte őket a kanyargós utcák labirintusába.
Mirella egy omladozó téglakerítés mellett lassított, majd egy felülről védett kapualj felé intett a társainak. A szegényebb negyed felé tartottak, ahol a megszerzett étel valódi menedéket és megváltást jelenthetett.