A szilárdabb talajon

Mirella szorosabbra vonta magán a sálat, miközben feszülten leste a fáklya bizonytalan fényében táncoló árnyékokat. A nádas susogása a füle mögött leginkább gúnyos suttogásnak tűnt, és a mocsár fojtogató, kénes szaga csak fokozta a torkában lüktető gombócot. Bár büszkesége tiltotta, hogy nyíltan reszkessen, a sötét, mélyen fekvő ingovány látványától még a lélegzete is elakadt.
– Ha kelmednek nincs ellenvetése, én inkább a köveket választanám – fordult Borda felé, megpróbálva visszacsempészni hangjába a megszokott, csípős magabiztosságot, bár a szavai kissé szaggatottan hangoztak. – A sár nem tesz jót a lábbelimnek, és az uraságok sem szeretik, ha egy tisztes kalmár büdös iszapot ken a fényes padlójukra.
Bandi, aki még mindig a nyakát dörzsölgette a hirtelen rántás után, buzgón egyetértett. Az idős asszony is némán bólintott, tekintetét a magasabban fekvő, biztonságosabbnak tűnő gerincre szegezve.
Borda nem vesztegette a szót. Elfordult a sötét örvényektől, és fáklyáját magasra tartva elindult felfelé az enyhén emelkedő, köves ösvényen. A talaj itt valóban szilárdabbnak bizonyult a zsombékoknál, bár a nedves moha miatt minden lépésnél ügyelniük kellett az egyensúlyra. Ahogy maguk mögött hagyták a fenyegető náderedőt, a mocsár moraja elcsendesedett, és a kopár sziklák között egy egészen másfajta, hűvös csend vette körül őket.