A kőgerinc menedéke

A köves gerincen felfelé kapaszkodva a levegő érezhetően lehűlt, de a mocsár fojtogató párája után ez a friss fuvallat szinte megváltásként hatott. Borda magabiztosan haladt az élen, széles hátával felfogva a fentről jövő szelet, miközben a fáklya lángja egyenletesebben égett, mint odalenn a mocsári gázok között.
Mirella kissé lemaradt, hogy bevárja az idős asszonyt, akinek a léptei már bizonytalanabbá váltak a meredek emelkedőn. Bár a kalmárnő híres volt csípős nyelvéről, most minden gúny nélkül, gyengéden karolt bele a reszkető vállú nőbe. Előkotort a köpenye mélyéből egy marék aszalt szilvát, és csendben a kezébe nyomta, mintha csak egy apró, magától értetődő figyelmesség lenne.
– Egy kis hazai íz mindig visszaadja az ember erejét – suttogta Mirella, miközben fél szemmel Bandi botladozását figyelte.
A fiú éppen a nadrágjáról próbálta lekaparni a ráragadt hínárdarabokat, több-kevesebb sikerrel. Az arca még mindig sápadt volt az izgalomtól, de a szilárd kőburkolat láttán már kezdett visszatérni belé az élet. Amikor észrevette Mirella vizsgáló tekintetét, sietve kihúzta magát, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az imént még a mocsárban egyensúlyozott.
Az ösvény hirtelen kanyart vett, és egy szélesebb, szélvédett sziklafal alá vezetett őket. Itt, a természetes kőív oltalma alatt a talaj teljesen száraz volt. Borda megállt, körbehordozta a fáklyát a sötét sziklafalon, majd elégedetten bólintott: ez a hely tökéletes volt egy rövid pihenőre, mielőtt továbbmennének az ismeretlenbe.