A náderedő elágazása

Borda nem teketóriázott sokat, a fáklyát maga előtt tartva indult meg a magasba nyúló nádszálak között. A talaj itt sem ígért sokkal több biztonságot: a fűcsomók és zsombékok minden egyes lépésnél veszélyesen kibillentek a vizes iszapból, mintha csak el akarnák nyelni az utazók lábát.
Bandi szorosan a férfi nyomában haladt, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, melyik fűcsomó bírja el a súlyát. Egy óvatlan pillanatban a lába megcsúszott a nyálkás gyökereken. Egyik karjával vadul kalimpálni kezdett a levegőben, és már épp a sötét gőzöket árasztó mocsárba dőlt volna, amikor Borda megragadta a gallérját, s egyetlen határozott rántással visszabillentette a keskeny nyomvonalra.
– Vigyázz a lépteidre! Itt még a száraznak tűnő hant is elárul – sziszegte Borda fojtott hangon, s feszült tekintettel pásztázta a sűrűséget.
Az idős asszony zihálva igyekezett tartani a lépést. Bár a félelem még ott bujkált a tekintetében, meglepően ügyes, apró léptekkel egyensúlyozott a süppedős talajon. A nádas pár méterrel odébb hirtelen kettévált: egy kiszáradt, görbe fűzfa tövében az ösvény kétfelé ágazott. Az egyik ág a sötétebb, mélyebben fekvő ingovány felé tartott, míg a másik egy enyhén emelkedő, köves gerincre vezetett.
Borda megtorpant a fa tövében, és a fáklya tüzét magasra emelve mérlegelte a döntést.