A sziklaív árnyékában

Borda lépett át elsőként a küszöbön, széles vállával védve a társaságot, miközben az esti szél játékosan meglobogtatta fáklyája lángját. A dohos járat egy meredek sziklafal rejtett beugrójába torkollott, ahonnan a sűrű fenyves fölött a tisztán ragyogó csillagos égbolt tárult eléjük. A fojtogató kőszagot végre felváltotta a gyanta és a nedves avar hűs illata.
– Úgy tűnik, visszakaptuk a világot – jegyezte meg Mirella elégedett mosollyal, miközben kilépett a szabad ég alá. – Még a fukar uraságok sem tudnak vámot szedni a friss levegőért és a holdfényért.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, és letelepedett egy lapos, mohás kőtömbre. Az arca végre kisimult, ahogy a szűk alagút nyomasztó csendje után elöntötte a fák lombjainak megnyugtató zúgása. A deákjelölt kíváncsian szemlélte a tájat, miközben fáradt tagjait pihentette.
Borda eközben alaposan megvizsgálta a sziklafalba simuló ajtó külső felét. A kőművesek mesteri munkát végeztek: kívülről a fa dohos, korhadt felületnek hatott, amit a vadszőlő és a moha teljesen egybeolvasztott a környező sziklával.
– Nyom nélkül zárul – morogta Borda, s a faajtót óvatosan helyére illesztette.
– Nagyszerű – bólintott Mirella, megigazítva vállán a tarisznyát. – Az ösvény levezet a szurdokba, ott már biztonságban leszünk.