A sziklafal oltalma

A vándorok elindultak a meredek, csúszós ösvényen, amely a sötétlő fenyves mélyébe vezetett. Borda haladt legelöl, fáklyájával pásztázva a fák törzseit, míg Bandi és Mirella közrefogták a megtört, idős asszonyt, akinek minden lépés nehezére esett. A fagyos éjszakai szél meg-megrázta a fenyők ágait, nehéz hótakarót és tűleveleket szórva a vándorok köpenyére, de a szűk szurdok falai hamarosan némi védelmet nyújtottak a fúvó szél ellen.
– Csak még néhány lépés, anyókám, odalent már szélcsend van – suttogta Mirella, miközben gyengéden támogatta a reszkető asszonyt. Bár a gazdag urak gőgjét maró gúnnyal szokta visszaverni, a védtelenek iránti végtelen türelme most is megmutatkozott. Bandi bátorítóan rámosolygott a nénire, igyekezve elűzni a nő arcáról a fásult reménytelenséget.
A szurdok alján egy hatalmas, előreugró sziklaív képezett természetes menedéket. Borda megállt, intett a többieknek, és leeresztette a fáklyát. A kőfalak alatt száraz avar és néhány elszáradt rőzsegally hevert, amit a szél hordott össze az idők során.
– Itt megpihenhetünk egy szusszanásnyira – mondta Borda, miközben éber tekintetével a sötét erdőt fürkészte. – A tűz melege jól jönne, de a füst elárulna minket. Be kell érnünk a sziklák oltalmával.
Bandi óvatosan felsegítette az idős asszonyt egy lapos kőre, és saját meleg köpenyét terítette a vállára. A megkönnyebbülés halk suttogásként futott végig a kis csapaton; a vadon csendje most nem fenyegetőnek, hanem oltalmazónak tűnt.