A kőbe vésett pásztorjel

Bandi meglepő fürgeséggel kotorászott a tarsolyában, majd egy marék aszalt szilvát és pirított mogyorót varázsolt elő, mintha csak egy vándorcirkusz ügyes mutatványosa lenne. Az idős asszony szeme megcsillant a váratlan finomságok láttán, és hálás mosollyal fogadta el a csemegét, miközben Borda a sziklafal tövében felhalmozott száraz fenyőtűkből alakított ki egy puhább, kényelmes fekhelyet.
A sziklaív védelmében Mirella kényelmesen hátat vetett a kőfalnak, ám ahogy megigazította a köpenyét, a könyöke valami szokatlanul sima felületbe ütközött. A mozaikszerűen illeszkedő sziklák közötti mély repedésben egy apró, fába vésett minta rejtőzött: egy ódon pásztorjel, amelyet a szél és a csapadék megkímélt az évtizedek során.
– Nézzétek csak – szólalt meg Mirella könnyedén, ujjbegyével végigsimítva a száraz faanyagot. – Ezt nem a véletlen vagy az idő vasfoga formálta így. Valaki célirányosan hagyott itt egy jelzést a rászoruló vándoroknak.
Borda közelebb lépett, és a fáklya parazsának meleg fényénél megvizsgálta a vájatot. A jelzés alatt egy ügyesen megmunkált, kiszögellő faborítás lapult, amely kis fülkét takart a sziklában. Bandi óvatosan megmozdította a fa ékét, mire az halk reccsenéssel engedett, és egy porlepte, de teljesen ép bőrtok bukkant elő a mélyedésből. A csapat kíváncsian gyűlt a lelet köré, miközben odafent a fenyves felett a szél csendes suttogássá szelídült.