A rozsdás pántok mögött

A nehéz kulcscsomó halkan csörrent Mirella kezében, ahogy a kis csapat továbbereszkedett a fokozatosan meredekké váló sziklajáratban. Borda fáklyája szétoszlatta a sűrű sötétséget, narancssárga fénypásztákat rajzolva a nyirkos, vakolt falakra. Bandi óvatos léptekkel, a kőporra és a csúszós felületekre ügyelve követte őket, miközben a mélyből érkező víz csobogása egyre határozottabbá vált.
Néhány tucat lépés után a folyosó hirtelen egy vaskos, masszív tölgyfából készült, pántolt ajtónál ért véget. A faanyag meglepő módon jól bírta az évszázadok nedvességét, ám a nehéz, díszes rézveretes zár körül sűrű rozsda éktelenkedett.
– Lám csak, a kőművesek nem bízták a véletlenre a titkukat – kacsintott Mirella, és közelebb lépett a zárszerkezethez. A kulcscsomót a fáklya fénye felé tartotta, majd Bandira nézett. – No, te deákjelölt, szerinted melyik szerszám való egy ilyen cifra zárhoz?
A fiú bizonytalanul közelebb hajolt, és rámutatott a legnagyobb, duplatollú vasra. Mirella finom mozdulattal a kulcslyukba illesztette az ódon vasat. A szerkezet eleinte megragadt, de Borda egyetlen határozott, kíméletes tenyérnyomására a belső reteszek tompa kattanással engedtek.
A nehéz ajtó nyikordulva tárult fel, s a résen át friss, éjszakai levegőáramlat csapott be a szűk alagútba, jelezve, hogy a vándorok jó úton járnak a kivezető ösvény felé.