A fülke rejtett kulcsai

Borda lépett be elsőként a szűk átjárón, hatalmas vállával majdnem súrolva a nyers kőperemet. Egy fáklyát tartott magasan, amelynek imbolygó fénye sárgás táncot járt a nyirkos, mégis meglepően friss levegőjű járat falain. Mirella nyomban mögé szegődött, miközben Bandi – óvatosan kikerülve a földön heverő kőtörmeléket – remegő térdekkel követte őket, kezében szorosan fogva az íróeszközeit.
– Úgy tűnik, az ősi építészek nem szerették a felesleges cifrázást – jegyezte meg Mirella halk, derűs hangon, miközben végigsimított a sziklába vájt finom barázdákon. – Ez a járat egyenesen a régi várárok alatti sziklaüreg felé vezet. Vagy legalábbis oda, ahova a nagyságos urak nem szívesen dugnák be a kényes orrukat.
A folyosó lassan lefelé meredekedett. A kőlapok itt-ott csúszósak voltak a szivárgó víztől, s a mélyből halkan csobogó hang hallatszott. Borda hirtelen megtorpant, és a fáklyát egy sziklakiszögellés felé tartotta. A falba faragott kis résfülkében egy rozsdás, vaskarikára fűzött régi kulcscsomó és egy kiszáradt fa kupa hevert – mintha a járat egykori őre csak néhány perce hagyta volna ott a holmiját.
Bandi megállt Mirella mögött, és kíváncsian nyújtotta ki a nyakát.
– Ez... ez vajon az út további részét nyitja? – suttogta izgatottan.
– Hamarosan kiderítjük, málé – mosolyodott el Mirella, és óvatosan felemelte a nehéz, patinás kulcsokat. – Bármit is rejt ez az elfeledett ösvény, a zárja biztosan nem lesz nehezebb, mint az uraságok szűkmarkúsága.